Ajánlott olvasmány

A legfrissebb adatok szerint tovább nőtt az anyagilag nélkülözők száma Magyarországon: a 2010-es 2,13 millióról tavaly 2,62 millióra.

Bár még csak az EU tagok mintegy fele közölt adatokat a nélkülöző háztartások arányáról, már most látszik, hogy Magyarország azon kevesek közé tartozik, ahol romlott a helyzet. Mindez annak fényében sem meglepő, hogy nálunk már a minimálbéresek is a hivatalos szegénységi küszöbnél kevesebb pénzből gazdálkodnak.  Míg 2011-ben a háztartások 23,1 százaléka volt "súlyosan deprivált", 2012-ben már 25,7, tavaly pedig 26,8. Ezekkel az arányokkal 3 éve hazánk még a negyedik helyet tudta megszerezni az uniós rangsorban, azonban Lettország olyan mértékben csökkentette szegény háztartásainak számát, hogy a 2013-as sorban már csak Románia (28,7) és Bulgária (45,9) helyzete rosszabb, mint a miénk. A visegrádi országok közül csak Csehországra és Lengyelországra vonatkozóan vannak tavalyi adatok, 6,6, illetve 11,9 százalékos aránnyal. Szlovákia 2012-ben 10,5 százalékon állt.

Az eddigi adatok szerint Portugália, Bulgária és Ciprus rontott még rajtunk kívül a deprivációs arányon, míg a balti államok, Olaszország, Lengyelország és Románia javított - derül ki az Eurostat adataiból.

Mit jelent a deprivált?

A Központi Statisztikai Hivatal meghatározása szerint a deprivázió mérésére 9 tételt használnak. Ha az alábbiak közül 3 tétel igaz, akkor anyagi deprivációról beszélhetünk, ha viszont minimum 4 tétel igaz, akkor súlyos anyagi deprivációról:

·  Hiteltörlesztéssel vagy lakással kapcsolatos fizetési hátraléka van

·  Váratlan kiadásokra nincs fedezete

·  Anyagi okból nincs telefonja

·  Anyagi okból nincs színes televíziója

·  Anyagi okból nincs mosógépe

·  Anyagi okból nincs személygépkocsija

·  Évi egyhetes üdülés hiánya

·  Kétnaponta húsételfogyasztás hiánya

·  Lakás megfelelő fűtésének hiánya

Az anyagi depriváció, mint mutató olyan, a hétköznapi életből vett tényezőkre mutat rá, amelyek minden háztartásban megjelennek. Ilyen többek között a váratlan költségek fedezésének képessége, amelyben Magyarország minden más országtól, még Bulgáriától is elmarad. Itthon a háztartások 74,2 százalékában jelentene gondot ugyanis egy nem várt kiadás, mögöttünk Lettország (69,5) és Bulgária (66,4) áll. Hazánk tavaly előtt is az utolsó helyet foglalta el, így nem valószínű, hogy az adatszolgáltatással késő tagállamok változtatnának a helyezésünkön.

Azok aránya a népességen belül, akik nem tudnak finanszírozni egy nem várt kiadást

(Forrás: Eurostat)

Arra sem lehetünk büszkék, hogy a családok 66,6 százaléka képtelen egy egyhetes nyaralást kifizetni. Sovány vigasz, hogy Bulgáriában (71,7) és Romániában (68,2) még több embernek kell lemondania a hosszabb kikapcsolódásról. Ebben a rangsorban még javíthatunk, ugyanis Horvátország 2012-ben rosszabb adatokat közölt és kérdéses, hogy egy év alatt tudott-e javítani a családok helyzetén.

Talán még az előbbieknél is szomorúbb az az adat, amelyben hazánk hátulról a második legrosszabb helyen áll. Honfitársaink 33 százaléka nem jut hozzá húshoz, halhoz, vagy ennek megfelelő tápértékű zöldséghez legalább kétnaponta. Ennél a bolgár 53,5 százalék rosszabb, de az előttünk álló Lettország (23,3) is közel 10 százalékpontot ver ránk.

Az Eurostat 2005-től közöl magyar adatokat a súlyosan deprivált emberek számát és arányát illetően. Az uniós csatlakozásunk utáni évben a társadalom 22,9 százaléka élt nélkülözésben, arányuk pedig egészen 2008-ig folyamatosan csökkent. A válság kirobbanása előtt 17,9 százalékra sikerült ezt a számot leszorítani, ami 1,77 millió embert jelentett. A recesszió következményeképpen egy év alatt közel 240 ezerrel nőtt azok száma, akiknek nem jutottak hozzá az alapvető javakhoz. Bár a válság hatásai enyhültek, 2012-ben átléptük a 25 százalékos lélektani határt, tavaly pedig még 100 ezerrel  nőtt a súlyosan nélkülöző magyarok száma. A tavalyi és a 2008-as szám közötti különbség 852 ezer.

Nincs középosztályunk

Magyarországon a rendszerváltás óta nem tudott kialakulni egy klasszikus értelemben vett középosztály. Erre a megállapításra jutott legalábbis a GfK Piackutató Intézet és a Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpontja. A magyar társadalom rétegei egyfajta körte formában épülnek egymásra, míg a társadalmi mobilitás felfelé igencsak korlátozott. Hogy valaki milyen státuszt foglal el a társadalmon belül, azt számos tényező határozza meg. Ezek között szerepel a jövedelem, a vagyon, az iskolai végzettség, a hivatás és a kapcsolati tőke.

(Forrás: Gfk, MTA TK)

Ezek alapján a társadalom 8 különböző csoportba sorolható. A legfelső 2 százalék az elit egy nagyon zárt réteg, főleg budapesti, felsőfokú végzettségű emberek alkotják. Ez a státusz gyakorlatilag örökletes. A felső közép 10,5 százaléka szintén fővárosi, illetve nagyvárosi értelmiségből áll, sok szabadidővel, aktív közösségi élettel, a kultúra iránti magas igénnyel. Mintegy 6 százalékot tesz ki a feltörekvő fiatalok csoportja, akik bár még a szüleik pénzéből élnek, bennük van a jövő ígérete.

A vidéki értelmiséget kb. 7 százalék adja. Ők a kisvárosi tanárok, orvosok, helyi közéleti szereplők, átlagos, de biztonságos jövedelemmel, magas kultúra iránti igénnyel. A csak "éldegélő" emberek 17 százalékos csoportját nevezik "kádári kisembernek". Állami munkahelyeken, irodai foglalkozást űz, nehezen, de kijön a jövedelméből, a kisebb településeken él. A sodródók a másik fiatalos réteg, azzal a különbséggel, hogy szüleik nem az elitbe tartoznak. Kultúra iránti igényük alacsony, de a modern világ vívmányainak (internet) ismeretével akár a feljebb lépés lehetősége is előttük lebeg.

A két alsó társadalmi réteget mindössze a munka különbözteti meg egymástól. A munkások 16,5 százalékos csoportjába tartozók kultúrafogyasztása a TV-re korlátozódik, sok embert ismernek, de kötődéseik alacsony presztízsűek. Ha elveszítik állásukat, akkor tartalékok híján rögtön a leszakadók legnagyobb, 23 százalékos rétegét növelik. Ők a közfoglalkoztatottak, a segélyezettek, rokkantak, öregségi nyugdíjasok. Sajnos ez a réteg is újratermeli önmagát - állapítja meg a kutatás.

Szász Péter

mfor.hu

Tanévzáró számvetés

A tanévzáró nemcsak ünnepélyes lezárása egy tanévnek, hanem számvetés is egyben. Az ünneplésre a mai helyzetben nincs igazán okunk, a kritikus számvetésre azonban annál inkább. Lássuk, mit találunk, amikor mérlegre tesszük a kormányzati döntések nyomán a közoktatásban bevezetett változtatásokat.

A legsúlyosabb veszteség az új rendben, hogy az oktatás és nevelés szervezetei és szereplői elveszítették szakmai önállóságukat!

A központi szabályozókkal irányított rendszer normákat állít fel, egyformává igyekszik tenni nemcsak az iskolai elvárt tudást, hanem annak átadási módját is. A pedagógusoktól és a tanulóktól előírt tevékenységeket és viselkedésformákat vár el, ezzel megfosztva a pedagógusokat az önálló szakmai döntések mentén való munkától, mindegy „adminisztrátori” státuszba téve őket, a tanulókat pedig saját tanulási igényeik kinyilvánításától, akik ezzel az oktatás és nevelés „elszenvedőivé” válnak.

A központi szabályozók érvényesítése - és ezzel az autonómia korlátozása - a pedagógiai munka szervezésének számos lényeges elemében szembetűnő: a tankönyvválasztás korlátozásában, a tanulásszervezés módjában (egész napos iskola), az oktatott tantárgyak és óraszámuk meghatározásában, a pedagógusok státuszának megváltoztatásában (közvetlen állami alkalmazás) és munkájuk értékelésének bürokratizálásában (tanári portfólió).

Ennek a félkatonai szervezetekre emlékeztető rendszernek a működésében nem férnek meg pl. az alternatív pedagógiák igényes módszerei, de a multikulturális oktatás/nevelés, vagy az állampolgárságra és közéleti részvételre való nevelés sem; nem férnek meg a pedagógiai munkát szakmai munkának tekintő, ezért szakmai személyes döntéseket hozó pedagógusok, és a humán erőforrással és a szervezeteikkel jól bánni képes, sokoldalúan képzett iskolaigazgatók sem. Végül, az iskola szakmai-szervezeti önállóságának hiánya elszigeteli egymástól a pedagógusokat, megszünteti a pedagógusok közötti kommunikációt.

A CNK ezért felszólítja a Kormányt arra, hogy

•  olyan oktatási rendszert alakítson ki, mely demokratikus szervezeti elvekre épül,
• ismerje el az óvodapedagógusok, tanítók és tanárok szakmai kompetenciáit és ezzel szakmai autonómiáját,
•  támogassa a helyi igényekre válaszoló, ezért alulról építkező szakmai szervezeteket,
•  a tananyagfejlesztést helyezze tudományos-szakmai alapokra,
• támogassa a diákok önszerveződését, illetve a kisebbeknél az olyan órán kívüli tevékenységeket, melyek a befogadás és a tolerancia értékei mentén a tudatos állampolgári részvétel megtanulására ösztönöznek.

Az adminisztratív és hatalompolitikai eszközökkel kialakított oktatási rendszer dilettáns módon nem vesz tudomást arról a társadalomról, amelyben működik. Az MTA legfrissebb kutatásai azt mutatják, hogy a magyar társadalom „farnehéz”, azaz az alsó rétegek felé húz, a középosztály szélesedése helyett. Így a jelenlegi közoktatás nem is tud mit kezdeni azzal a feladatával, hogy olyan képzettséget és készségeket adjon a tanulóknak, melyekkel képesek elindulni a társadalmi felemelkedés útján - ezáltal előmozdítva, hogy ez a riasztó tendencia megforduljon. Ehelyett ugyancsak adminisztratív intézkedésekkel oldják meg a legkülönbözőbb tanulási igényekkel rendelkező gyermekek oktatását és nevelését.  Befogadó pedagógia helyett a kirekesztő módszerek és eljárások sorozata valósul meg.

A CNK ezért felszólítja az oktatási szakpolitikusokat arra, hogy az oktatási rendszer egészére vonatkozóan dolgozzák ki az inklúzió (befogadáson alapuló oktatás) alkalmazott pedagógiai eszközrendszerét, és teremtsék meg a megvalósításhoz szükséges feltételeket humán és más erőforrások bevonásával.

A CNK hangsúlyosan javasolja az oktatási rendszer olyan átalakítását, melyben egyre inkább helyet kapnak a szociális ellátások és kulturális tevékenységek, melyek jelenleg vagy különálló gyermekellátó szervezeti formákban tevékenykednek, vagy profit orientált vállalkozások és civil szervezetek próbálják pótolni a rendszer szakszerű működésének hiányosságait.

A modern iskola egy olyan többfunkciós intézmény, amely egész éven át nyitva tart, és az oktatási feladatokon túl „kiszolgálja” a gyermekek szociális és kulturális igényeit is. Azaz a szakpedagógusok által nyújtott egyéni fejlesztésen kívül, ill. az életviteli szükségletek kielégítésén túl, a szülők nevelési feladatait részben átvállalva változatos szabadidős tevékenységek, életviteli oktatások, tudatformálást elősegítő foglalkozások, stb. formájában halmozza fel azt a társadalmi és kulturális tőkét, amely a következő nemzedékek társadalmi identitását és biztonságát alapozza meg.

A CNK köszönetet mond minden pedagógusnak, aki szakmai meggyőződését, tudását és hitelességét megőrizve folytatja tovább munkáját.