Népszavazásról

Az elmúlt hetekben több népszavazási kezdeményezés – és annak körülménye – is szerepelt a hírekben. Ehhez kapcsolódva egy kis magyar népszavazás történelem:

A népszavazás (referendum) a választópolgárok akaratának közvetlen érvényesítése, a demokrácia közvetlen eszköze. Lehet helyi jellegű, érinthet nagyobb területi egységet, vagy akár országos jelleggel is bírhat.

A népszavazás ellenzői szerint költséges és felesleges pénzpazarlás, a szavazáskor a polgárok elsősorban érzelmi és csak másodlagosan tudatos döntést hoznak, azaz a nép nem elég érett a felelősségteljes döntésekre. Evvel szemben a népszavazás növeli az állampolgári elégedettségi szintet – ez a közös döntéshozatal következménye -, és a polgárok a közösségi döntéseket általában igazságosnak is tartják.

A gyakori népszavazás a valós demokrácia alapja és a fokmérője, erőteljes korlátozása csorbítja a demokráciát

Az Alaptörvény a korábbi szabályozással szemben a népszavazással kapcsolatban az alábbi főbb változásokat jelenti:

• a nép ugyan a „közhatalom forrása”, de a közvetlen népi hatalomgyakorlás csak kivételes.
• megszűnt a véleménynyilvánító népszavazás, és a népi kezdeményezés intézménye, a népszavazás érvényességi feltétele megemelkedett 25%+1-ről 50% +1 re. Azaz nagyobb részvétel szükséges egy eredményes népszavazáshoz, ráadásul időközben a határon túl élők is szerezhetnek választójogot. Ily módon jelentősen „nehezített” a pálya egy esetlegesen kiírt és megtartott népszavazás eredményessége előtt
• bővült a „tiltólista”, mely ügyekben nem lehet népszavazást tartani
• azonos tartalmú és „komolytalan” népszavazási kezdeményezések kiszűrése

A népszavazás „nehezített” pályára tétele után még egyetlen országos népszavazást se került megrendezésre, holott számtalan ügyben lenne rá igény – és itt elsősorban olyan kormányzati és parlamenti döntésekre kell gondolni, ahol a közvélemény kutatások is alátámasztják a vélemény különbséget. A jelenlegi szabályozás azonban lehetővé teszi, hogy egy kis "kreatív" szemlélettel tulajdonképpen bármilyen kezdeményezés elbuktatásra kerüljön. További hiányosság egy esetleges népszavazási kampány finanszírozásának szabályozása: normatív szabályozás és az átláthatóság feltételeinek biztosítása nélkül a kezdeményezők gazdasági-pénzügyi háttere már a szükséges 200.000 aláírás megszerzésének feltételeiben is jelentős különbségeket eredményez.

A népszavazás, mint intézmény fontosságát mutatja, hogy az elmúlt évtizedek országos népszavazásai mind-mind valamilyen szempontból fordulópontot jelentettek.

1989. november 26. „négy igenes népszavazás”

A népszavazást az ellenzéki kerekasztal négy pártja (Fidesz, FKGP, MSZDP és az SZDSZ) kezdeményezte. A szavazás érvényes és eredményes lett. A köztársasági elnök megválasztásáról szóló kérdés eredménye a legszorosabb a magyar népszavazások történetében, csupán 6101 szavazat (0,14%) döntött.

• Csak az országgyűlési választások után kerüljön-e sor a köztársasági elnök megválasztására? 4.297 ezer szavazat. 50,07 % Igen.
• Kivonuljanak-e a pártszervek a munkahelyekről? 4.311 ezer szavazat. 95,15 % Igen
• Elszámoljon-e az MSZMP a tulajdonában, vagy kezelésében lévő vagyonról? 4.315 ezer szavazat. 95,37 % Igen
• Feloszlassák-e a Munkásőrséget? 4.286 ezer szavazat. 94,97 % Igen

1990. július 29.

A népszavazást az MSZP kezdeményezte: a köztársasági elnök nép általi közvetlen megválasztásáról. A kedvezőtlen nyár közepi időpont miatt érdektelenségbe fulladt, országos szavazáson azóta sem volt ilyen alacsony választói aktivitás. A szavazásra jogosult 7.802 ezer választóból mindössze 14 %, 1,1 millió ember szavazott – elsöprő többségük, 86% az „igen”- re.

• Kívánja-e Ön, hogy a köztársasági elnököt közvetlen módon válasszák meg?

1997. november 16. Népszavazás a NATO-csatlakozásról

Magyarországot 1997 júliusában hívták meg a védelmi szervezet tagjai közé. Az Országgyűlés ez ügyben országos ügydöntő népszavazást írt ki. Az eredményesség érdekében megváltoztatták a szavazás szabályait: a választópolgárok 25%-ának egybehangzó válasza kellett az érvényességhez. A szavazáson végül a jogosultaknak kevesebb, mint a fele, 49,24% jelent meg.

Magyarország a népszavazás után másfél évvel, 1999 márciusában vált NATO-taggá.

• Egyetért-e azzal, hogy a Magyar Köztársaság a NATO-hoz csatlakozva biztosítsa az ország védettségét? 3.969 ezer szavazat, 85,33 % Igen

2003. április 12. Népszavazás Magyarország EU-tagságáról

2002-ben sikeresen zárta le az Európai Unióval folytatott csatlakozási tárgyalásokat Magyarország. Az Országgyűlés 2003. április 12-ére ügydöntő népszavazás kiírását kezdeményezte. A szavazáson a jogosultak kevesebb, mint a fele, 45,62% választó jelent meg. A szavazás eredményének ismeretében Medgyessy Péter három nappal később Athénban aláírta Magyarország csatlakozási dokumentumait.

• Egyetért-e azzal, hogy a Magyar Köztársaság az Európai Unió tagjává váljon? 3.056 ezer szavazat, 83,76 % Igen

2004. december 5.

2004 nyarán a Magyarok Világszövetsége kezdeményezett aláírásgyűjtést a határon túl élő magyarok számára kedvezményesen megadandó magyar állampolgárságért. Fél évvel korábban a Munkáspárt is aláírásgyűjtést indított a kórházak magánosításának leállítása érdekében, melyhez a Fidesz is csatlakozott. A köztársasági elnök 2004. december 5-ére írta ki az ügydöntő népszavazást. A részvétel országos szinten 37,49%-ot ért el, az alacsony részvétel miatt egyik kérdésre adott válaszok aránya sem haladta meg a 25%-os limitet, ezért a szavazás eredménytelen volt.

• Egyetért-e Ön azzal, hogy az egészségügyi közszolgáltató intézmények, kórházak maradjanak állami, önkormányzati tulajdonban, ezért az Országgyűlés semmisítse meg az ezzel ellentétes törvényt? 1.923 ezer szavazat, 65,01 % Igen.
• Akarja-e, hogy az Országgyűlés törvényt alkosson arról, hogy kedvezményes honosítással – kérelmére – magyar állampolgárságot kapjon az a magát magyar nemzetiségűnek valló, nem Magyarországon lakó, nem magyar állampolgár, aki magyar nemzetiségét a 2001. évi LXII. tv. 19. § szerinti „Magyar igazolvánnyal” vagy a megalkotandó törvényben meghatározott egyéb módon igazolja? 1.521 ezer szavazat, 51,57 % Igen

2008. március 9. „nem azt mondták, Feri”

A Fidesz és a KDNP 2007 őszi népszavazási kezdeményezése nyomán az Országgyűlés népszavazás kiírása mellett döntött. A népszavazás 50,51%-os részvétel mellett érvényes és eredményes volt.

E népszavazásnak máig ható, közvetlen politikai következményei vannak. Ezeken túl képzési hozzájárulást nem, de a hallgatók kb 80 %-nak „önköltség térítést” fizetnie kell a felsőoktatásban.

• Egyetért-e Ön azzal, hogy az államilag támogatott felsőfokú tanulmányokat folytató hallgatóknak ne kelljen képzési hozzájárulást fizetni? 3.386 ezer szavazat, 84,08 % Igen
• Egyetért-e Ön azzal, hogy a háziorvosi ellátásért, fogászati ellátásért és járóbeteg-szakellátásért továbbra se kelljen vizitdíjat fizetni? 3.321 ezer szavazat, 82,42 % Igen.
• Egyetért-e Ön azzal, hogy a fekvőbeteg-gyógyintézeti ellátásért a jelen kérdésben megtartott népszavazást követő év január 1-jétől ne kelljen kórházi napidíjat fizetni? 3.310 ezer szavazat, 82,22 % Igen

8 év telt el az utolsó népszavazás óta...

A megszigorított feltételrendszernek köszönhetően sok témában nem nyilváníthattunk véleményt – a királyság visszaállításáról, előrehozott választásról, vagy akár a trafiktörvényről, a Paks II atomerőmű építéséről, a hazai olimpia megrendezéséről, és a Városliget múzeum negyeddé alakításáról sem. 

A kiskereskedelmi üzletek vasárnapi nyitvatartásáról szóló kezdeményezéseket lassan már össze se lehet számolni - az azonos tartalmú kezdeményezések kiszűrésével való manipulálás demokráciához méltatlan helyzeteket eredményez.

Egyelőre (a mai napon) úgy tűnik, négy kérdésben nem kaszálták még el népszavazás tartását:

• "Egyetért Ön azzal, hogy a nemzeti vagyonról szóló 2011. évi CXCVI. törvény 2. számú mellékletében meghatározott gazdasági társasággal foglalkoztatási jogviszonyban álló természetes személy havonta legfeljebb bruttó 2 millió forint összegű javadalmazásban részesülhessen?" Kezdeményező: Kész Zoltán független parlamenti képviselő. Az NVB hitelesítette a kérdést, amelyet a Kúrián senki nem támadott meg, így elindulhat ebben is az aláírásgyűjtés.
•  „Egyetért-e Ön azzal, hogy az Országgyűlés alkosson törvényt az állami tulajdonban álló termőföldek értékesítésének a tilalmáról?” Kezdeményező: Gőgös Zoltán szocialista politikus magánszemélyként – Az NVB elutasító határozatát a Kúria felülbírálta, az NVB fellebbez.
• „Egyetért-e ön azzal, hogy a kiskereskedelmi üzletek - a kiskereskedelmi szektorban történő vasárnapi munkavégzés tilalmáról szóló  2014. ÉVI CII. törvény szerint – továbbre is zárva tartsanak vasárnap?” Kezdeményező: Erdösi Lászlóné, magánszemély – NVB engedélyező határozat, a határozatot a Kúriánál megtámadták.
• „Akarja-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését?” Kezdeményező: Kormány – NVB engedélyező határozat, a határozatot a Kúriánál megtámadták.

„A pedagógus nem a nemzet napszámosa, hanem a nemzet lámpása”

Ez nem egy jelmondat valamelyik pedagógustüntetésről - Hoffman Rózsa mondta ezt, oktatási államtitkárként, első nyilvános szereplésén 2010-ben. Ekkor beszélt először arról is, hogy újradefiniálják a közoktatási intézmények társadalomban betöltött szerepét.

Azóta eltelt pár év – az államosított közoktatás problémái viszont felszaporodtak az „újradefiniálás” gyakorlati lépéseitől. Az értékteremtő, kultúrát közvetíteni kívánó elmélet olyan egységesítő szemléletet teremtett, mely nem képes megadni azt a szabadságot, választási lehetőséget a pedagógusoknak, mellyel a tudást a legmegfelelőbben tudná átadni a tanulóknak. Az újraírt állami tankönyvek kedvencekké váltak – na nem azért, mert a XXI századnak megfelelő módon ismertetik a tananyagot, hanem mert az elképesztő szexista, rasszista, vagy egyszerűen csak buta részletek fellelése és megosztása már sporttá vált. A merev rendszerben a régi problémák megszűnése helyett újakat sikerült létrehozni, az egyszerű, „ma nincs kréta” kérdéskörtől az iskolai épületek és eszközök amortizációjának fejlesztésbe és karbantartásba való visszapótlásának rendszerszintű hiányáig.

Az országon belüli gazdasági-társadalmi különbségeket kezelni nem tudó, az esélyegyenlőséget nem szolgáló közoktatási rendszer a „lámpások”-nak is megadta a magáét – a rájuk rótt adminisztrációs terheket már lehet is 2016 aktuális szellemének megfelelően „bürokrácia csökkenteni” az elégedetlenség hatására.

Sok mindenről lehet – és kell – beszélni, aki nem közvetlenül szakember, azt viszont leginkább az eredmények érdeklik:

• A magyar diákok elképesztően rosszul teljesítettek a 2000-ben nyilvánosságra került nemzetközi felmérés, az úgynevezett PISA-vizsgálat szerint, jött is egy oktatási reform. 2009-ben készült egy újabb nemzetközi vizsgálat (amelyben éppen annak a korosztálynak a tudását vizsgálták meg, amelyik már a reformok szerint tanult). Eredmény: minden téren meghaladtuk az európai átlagot, de volt olyan kompetencia, amelyben a harmadik helyet értük el. Az újabb, immáron „állami reform” után viszont a 2012-ben végzett PISA-vizsgálat eredményei ijesztő romlást mutatnak.
• Az elérhető esetek alapján a szegregáció nem csökkent, sőt nőtt a közoktatásban. Hátrányos helyzetű térségekben már általános jelenség, hogy a 16. életévüket betöltő gyerekek otthagyva az iskolát közmunkásnak állnak, hisz így több pénzt visznek haza. Ahelyett, hogy az oktatás hosszú távon segítené felszámolni a szociális problémákat a jelenlegi tendenciák inkább, tartósítják azt.
• Visszatérő panasz középfokú iskolákban, sőt néha a felsőoktatásban is, hogy a tanulók tudása formális, és egyenetlen. A munkaerőpiacon pedig egyre többször hallható, hogy hiányzik a megfelelő képességű és készségű munkaerő.
• Az új tankönyvekre és tanrendre fordított milliárdok ellenére sem sikerült modernizálni a tananyagot, és annak átadási módszereit. A gyerekek nem tanulhatnak meg tanulni, tájékozódni a gyorsan változó világban.
• Miközben a központosított irányítás jelentős erőfeszítéseket tett az etika, a hit és erkölcstan oktatásának bevezetésére, a KLIK jelentős tartozásokat halmozott fel, és lehetetlen helyzetbe hozza pld. az úszásoktatás feltételeit biztosító egyesületeket.

Az oktatás, és annak intézménye, az iskola az egyik legnagyobb, a társadalmat leginkább átjáró társadalmi alrendszer. Jó működése mindenkinek alapvető érdeke hosszú távon. Érdemes a nemzetközi tapasztalatokat is figyelembe venni – azonban nemcsak a tananyag, és a tudás átadás modern módszereit, hanem a gazdasági feltételrendszerét is.

Hogy milyen változások lennének szükségesek – ezt talán legjobban a pedagógusok tudják, hisz ők azok, akiknek minden nap ki kell állniuk egy osztály elé. A pedagógusok most 25 pontban meg is fogalmazták a követeléseiket. Ezek meghallgatására azonban, úgy látjuk, nincs valódi kormányzati szándék...

Pár adat:

http://index.hu/gazdasag/2015/05/12/tiz_abra_az_oktatasrol/

A "Tanítanék" weboldala:

http://www.tanitanek.com/Home/Start

Késedelmes bér

Az elmúlt napokban több hír is szólt arról, hogy a közszférában dolgozók közül több százezren csak késéssel kapják meg a decemberi fizetésüket. 

A Magyar Államkincstár közleménye alapján a novemberi bérek késedelmes decemberi kifizetéséért NEM a központosított illetmény-számfejtő rendszerre való átállás (KIRA), hanem a munkáltató intézmények a felelősek.

Jogszabályi előírások alapján a közszolgálati jogviszonnyal rendelkezőknek a hónap 5., a közalkalmazottaknak és a munkatörvénykönyve hatálya alá tartozó foglalkoztatottaknak a hónap 10. napjáig kell megkapniuk a munkabérüket. Azonban egyes helyi gyakorlatok, megállapodások ettől kedvezően eltérhetnek, és korábbi bérfizetési napot határozhatnak meg – a munkáltató intézményeknek viszont ezt kellene betartaniuk!

A munkáltatónak úgy kell eljárnia, hogy a munkavállaló a munkabérével a bérfizetési napon rendelkezhessen. Mivel a jogszabályban meghatározott (közszolgálati jogviszony esetén) dátum, azaz 5-e most decemberben szombatra esik, a bér utalást csütörtökön, 3-án kellett az intézményeknek elindítaniuk a munkanapi megérkezés érdekében. Evvel az eljárással persze csak a jogszabályi határidő kerül teljesítésre – a helyi gyakorlatok, megállapodások ettől kedvezőbb, korábbi időpontot is megjelölhetnek.

A késedelmes munkabér, mint pénzkövetelés jogkövetkezményeit a polgári törvénykönyv (Ptk.) határozza meg a késedelembe esés időpontjától kezdődően a késedelemmel érintett naptári félév első napján érvényes jegybanki alapkamattal (1,5 %). A késedelmi kamat a munkavállalót külön kérés, igény vagy bejelentés nélkül megilleti. A fizetési kötelezettséget nem érinti az sem, ha a munkáltató a késedelmét kimenti, azaz a késedelem nem neki felróható okból következett be.

Rövid késés esetén ez a kamat szinte névleges – egy 80.000 Ft-os bér 5 napos késése esetén kb. 17 Ft, azaz jóval kevesebb, mint amekkora károkat a kiszámolt családi költségvetésekben a munkabér késése okozhat. Viszont Lázár János miniszter a szokásos csütörtöki sajtótájékoztatóján jelezte, hogy a közszférában a késedelmes fizetés miatt bekövetkező többletköltségeket, károkat – pld. ilyen lehet a munkabér késése miatt felvett banki hitel kamata, az elmaradt hiteltörlesztés késedelmi kamata – fizetnie kell a munkáltatóknak.

A Magyar Államkincstár kéri, hogy akik bérfizetési késedelmet tapasztaltak, jelezzék ezt a Kincstár honlapján lévő kira.info@allamkincstar.gov.hu e-mail címen. Ilyen esetben a Kincstár haladéktalanul felveszi az érintett intézménnyel a kapcsolatot és tisztázza a késedelem valódi okát.

A Magyar Államkincstár közleménye:http://www.allamkincstar.gov.hu/hu/oldalak/tartalom/5516/

Nos, akkor lássuk a kormány és a parlament valódi tetteit!

Az Alkotmánybíróság a pozitív diszkrimináció mellett.

Az Alkotmánybíróság (Ab) szeptember 15-i döntése szerint alkotmányellenes a Kúria azon döntése, amely lehetővé tette a férfiak - nőkhöz hasonlóan - 40 év munkaviszony utáni nyugdíjazásáról szóló népszavazási kezdeményezést.

Az Ab-hez benyújtott indítványok többek között hivatkoznak az Alaptörvény azon rendelkezéseire, amelyek szerint: 

"Magyarország az esélyegyenlőség és a társadalmi felzárkózás megvalósulását külön intézkedésekkel segíti"; 

"Magyarország külön intézkedésekkel védi a családokat, a gyermekeket, a nőket, az időseket és a fogyatékkal élőket.”
Dessewffy Alice ügyvéd, az egyik alkotmányjogi panasz benyújtóinak jogi képviselője az MTI-nek azt nyilatkozta, hogy a nők esetében az egyenjogúság valójában a pozitív diszkrimináción keresztül valósul meg.

Nos, akkor lássuk a kormány és a parlament valódi tetteit!
A Civil Női Kormány felhívja a kormány és a parlament figyelmét, hogy az Alaptörvény szerint védje meg a nőket, és végre ratifikálják az Isztambuli Egyezményt.
A Civil Női Kormány felhívja a kormány figyelmét az Ab által elfogadott pozitív diszkrimináció alkalmazására, és ahogy számos európai ország tette, terjessze elő a választási törvény módosítását, amely a nemi kvóta bevezetésével növeli a nők politikai részvételének esélyét.
A Civil Női Kormány felhívja a kormány figyelmét a nők gazdasági életben meglévő hátrányainak csökkentése érdekében elfogadott uniós irányelvekre, és kéri, hogy azokat fogadja el és alkalmazza. 

Megjelent a CNK Facebook oldalán 2015. szeptember 16-án

Vélemény - megjelent a CNK Facebook oldalán 2015. szeptember 11.

"A gyűlölet ápolandó polgári érzemény. Az ellenség a népek barátja." (Umberto Eco: Prágai temető)

„Mindennapi ellenségünket add meg ma is" – ismeretlen szerző egy pártközpontból

Zaklatott heteken, napokon vagyunk túl. A közbeszédet, a híreket, és sokak hétköznapjait is a hozzánk érkező menekültek töltötték ki. 

Miután kiürült a Keleti pályaudvar, és már a fociultrák egy része is rács mögé került, a miniszterelnök beszédet mondott a magyar misszióvezetők (magyarán nagykövetek) értekezletén. Sok minden elhangzott, de – a talán – legemlékezetesebb mondat így szólt:
„Nekünk is az adottságunk – függetlenül, ki mit gondol róla, szereti-e a túrós csuszát, vagy nem –, hogy együtt élünk néhány százezer romával, amit valahol valaki eldöntött, ezt mi megörököltük, ezzel kell együtt élnünk, de mi nem várjuk el senkitől, hogy ők is éljenek együtt nagyszámú roma kisebbséggel, mi nem szólhatunk ebbe bele.”
Próbáljuk elemezni ezt a mondatot:
Hogyan kerül ide a túrós csusza? A jó sok túróval és szalonnával készülő igazi nemzeti eledelünk nem éppen egészséges, ám hogy ki mit eszik az magánügy. Az viszont, hogy ételhez hasonlítja egy kormányfő emberek bármely csoportját, az már korántsem az. Szaknyelven úgy mondanák, hogy „tárgyiasítás”. Ételek és emberek között párhuzamot csak kannibálok szoktak látni.
Valaki eldöntötte? Amit megörököltünk? A sokszínű magyarság történelmi tény, a mai magyarok őseinek nagy része bevándorolt az országba. És nem a Honfoglalás nevű közösségi menet során, hanem mert a törökök után lakatlan területek maradtak vissza, vagy, mert a császár alattvalóiként gazdasági megfontolásokból, egyik tartományból másikba költöztetett ezreket. A cigányok a 15. században jelentek meg Magyarországon, és Mária Terézia valamint II. József rendelte el letelepítésüket. A 18. század óta a magyarországi cigányság fokozatosan áttért a magyar nyelv használatára és része lett a magyar hétköznapoknak.
De végül is: mindebbe beletörődve lett miniszterelnök Miniszterelnökünk, és bánatosan, de tud együtt élni a sokszínű magyarsággal. Hisz vigasztalásul épült pár stadion, meg cuki kisvasút – minden magyar pénzéből. Igen, cigány honfitársaink pénzéből is. Talán ezért is nem gondolt még az elküldésükre. Még. Egy népcsoport tartós – mert hat évszázad talán már annak mondható - de természetesen nem problémamentes jelenlétét csak kényszerű „örökségnek” tekinteni nemcsak a történelem nem ismeretéről szól, hanem jelzi a szándékot a történelem újraértelmezésére is.
A menekültek sikeres – sikertelen integrációjáról már könyvtári anyagokat írtak, azonban velük párhuzamba állítani a romákat egyértelmű üzenet: nem tekinti őket magyarnak. És ez teszi ezt a kijelentést teljesen elfogadhatatlanná.
Nem kell aggódnunk, ha a menekültválságnak vége, akkor is lesz kit gyűlölni, az új – régi cél ki van jelölve… És mindig lesznek újabb célcsoportok, amikor esetleg a régiek elfogynak.

Civil Női Kormány

Bemutatkozó Prezi

https://prezi.com/bs6wpqrfqnye/civil-noi-kormany/

Az egészségügy átalakításához

Megjelent a CNK Facebook oldalán 2015.02.06.-07.

"A végén csak egy maradhat. És az nem te leszel."

idézet a Hegylakó c. filmből

Nehéz telünk van. Hol a gonosz mínuszok, hol a lucsok, hol pedig a szürke köd mindenfelé. Kicsit felülemelkedve a hétköznapokon, történelmi távlatból nézve a helyzetet, még alig vagyunk túl a tervezett net-adó okozta felháborodáson, és a január elsején ripsz-ropsz bevezetett útdíj rendszer első megpróbáltatásain. Még azt sem tudjuk, hogy milyen következményei lesznek a beharangozott márciusi változtatásoknak – a szociális rendszer átalakításának, a boltok vasárnapi zárva tartásának – de már a nyakunkba kapjuk a hazai egészségügyi rendszer x+1 reformját. Érdemes néhány szót vesztegetni arra, milyen reform előtt is állunk:

A folyamatban lévő változtatások kiindulási pontja egy olyan feltételezés, mely a jelenlegi helyzet – fogalmazzunk finoman – sajátos értelmezéséből indul ki: az egészségügyre szánt keretösszeg összességében elégséges, egyetlen probléma van csak, ezen összeg elosztása. Ennek következtében az egészségügyi ellátásban tervezett változtatások döntő része egyetlen egy dologról szól – a költségvetésről. Hasonló a gondolatmenet a szociális rendszer reformjához, ahol az állam az önkormányzathoz delegál ellátási feladatokat források nélkül, és a közmunkaprogrammal megoldottnak tekinti a munkanélküliek ellátását

Arról már régen nem folyik vita, hogy mi is lenne a magyar egészségügyi rendszer valós célja és feladata, másutt a világban léteznek elvont célkitűzések is: az egészségügyi ráfordítások korlátok között való tartása mellett a szükségletekhez illesztett ellátás, a hozzáférhetőség, a vertikális és horizontális esélyegyenlőség megteremtése és fenntartása is a célok közé tartozik.

Nálunk sokkal egyszerűbb a cél: a tervezett reform csak az aktuálisan egészségügyi kiadásokra delegált – a nemzetközi szinttől amúgy jelentősen elmaradó arányú – ráfordítás korlátainak kíván megfelelni. Magyarországon az egészségügyi ellátás szerkezete, működése, és az egészségügyre fordított kiadások nagysága és megoszlása az elmúlt néhány évben alapvető, akár drámainak is mondható, de alig tudatosodó változáson ment át. A köznyelvben még társadalombiztosításról beszélünk - pedig a magyar egészségügy nem más, mint a szocializmus idején kialakított vázra felépített, a rendszerváltás után az egészségbiztosítási rendszer felé elkalandozó, de ma már ismét egyértelműen állami rendszer. Azaz világosan és egyértelműen állami egészségügyi ellátási rendszerről kellene beszélnünk.

Egy biztosítási közösség vezető intézménye köteles lenne elszámolni a tagok felé, mire is költötte a beszedett pénzeket, az elosztás megfelelt-e a jogos szükségleteknek és az igazságosságnak. Nos, ez persze nem könnyű feladat. A beszedett pénzeket nem lehet csak úgy fejkvóta alapján visszaosztani, egy-egy terület lakosainak a számából villámgyorsan kiszámolni. A magyar egészségügy szerkezete sem teszi könnyűvé a helyzetet: igen eltérőek az elmúlt évtizedekben kialakított ellátási területek, ahol sok a rászoruló, kevés a kórház, másutt meg látszólag hegyekben állnak a kórházak, és alig lézeng egy-ellátásra váró.  Ha egy szegény, és beteg terület minden tagja annyi fejpénzt kap ellátásra, mint amennyi az országos átlag alapján nekik járna, úgy e terület betegeinek lényegesen kevesebb ellátási pénzük lenne, mint a szerencsésebb-egészségesebb vidékek lakóinak. Egy biztosítás-alapú rendszerben valamiképpen lehet reklamálni, ha nem stimmelnek a támogatási megoszlások, egy állami rendszerben mindezt sokkal nehezebb megtenni.

Az azért világosan látható, hogy hosszú évek óta valami nagyon nincsen rendben a magyar egészségügy háza táján. Míg a kétezres évek elején a magán ráfordítások részesedése az egészségügyi ellátás során 30% körül mozgott, a 2010-es évet követően ez az arány gyorsan 37 – 38 %-ra növekedett. Ez egyben a valós forrása és magyarázata a „jobban teljesítő” hazai egészségügyi kiadások nemzetközi statisztikákban is fel-felbukkanó GDP arányos 1%-nyi növekedésének – merthogy a közkiadások napjainkra a 2000.év szintjére csökkentek vissza. Bár első ránézésre 1 % nem jelent túl sokat, fontos kiemelni: a magyar GDP 1 %-a 2013-ban 293 Mrd Ft (!) volt, ami a gyógyító-megelőző ellátásokra fordított 2013-as források 35%-a …

Az egészségügyi kiadásokba zsúfolt feladatok és pénzek közül leginkább a gyógyító – megelőző ellátásokat (háziorvosi, járó és fekvőbeteg ellátás, mentő szolgálat, diagnosztika) és a gyógyszerkiadásokat érezzük meg közvetlenül a „bőrünkön”, ezen ellátások mennyisége és minősége az, amit a hétköznapokban leginkább érzékelhetünk, és egészségügyi ellátásnak nevezünk. Ezen kiadások reál értéken 2013-ban a 2002-es év színvonalát érték el – egy egészen más gazdasági, szociális és egészségügyi helyzetben, és szerkezetben. Az egészségügyi szerkezet csonkolása lassan több évtizede tart, az elmúlt évekből kiemelendő a Molnár féle egészségügyi reform, mely jelentős ágyszám és kórház-leépítést jelentett a fekvőbeteg ellátásban, míg a Szócska nevéhez fűződő átalakítás az újabb ágyszám csökkentés és diszkrét kórház leépítés mellett az ellátási területekben és az ellátási logisztikában is jelentős változást hozott. A legfőbb közös jellemző, hogy e változások felülről vezéreltek, és papírokra optimalizáltak, lásd például a napjainkban érvényes ellátási kötelezettség kiosztásokat, melyben egy-egy kijelölt szakrendelés vagy kórházi osztály akár 100 kilométeren túli távolságra eshet a beteg lakhelyétől.

A megváltozott szerkezetű egészségügyről és annak működéséről az elmúlt évek során egészen más képe alakult ki a döntéshozóknak, a rendszerben dolgozóknak és magának a "célcsoportnak", azaz az egészségügyi szolgáltatást igénybe vevő állampolgároknak, akik egyre kevésbé „megrendelők”, és egyre inkább „alamizsna-osztásban” részesülők. 

Mindeközben a döntést hozók egyik legfőbb elvárása, hogy az egészségügyre fordított kiadások ne növekedjenek jelentősen. Ezt, a lassan kőbe vésettnek hirdetett axiómát az alapozhatja meg, hogy a mai napig nem sikerült meghatározni a magyar egészségügyi ellátás valós céljait, és ennek alapján nem sikerült kiosztani a feladatokat, és legalábbis felvázolni az ehhez leginkább megfelelő ellátó - szerkezetet sem. Ezek nélkül pedig igencsak nehéz kiszámítani, pontosan mennyi forrásra is lenne szükség egy ország lakosságának egészségügyi ellátásához, és szintén nehéz kimutatni, hogy e források korlátozása milyen következményekkel is jár a lakosság egészére, illetve egyes csoportjaira. Bonyolítja a képet – már ha valaki számolni szeret – hogy egy szociális problémákkal küzdő társadalom egészségügyi szükségletei milyen módon változnak akár viszonylag rövid idő alatt is, hisz a „szegénység megbetegít”. Márpedig Magyarországon a KSH szerényen kezelt adatai szerint is növekedett a szegénység az elmúlt 10 évben, és bővül a súlyos deprivációval fenyegetettek száma is.

Ez viszont azt is jelenti, hogy az életkörülmények romlásával párhuzamosan az egészségügyi állapot is romlik: a szűkös viszonyok között megvásárolható élelmiszer csak a korgó has elhallgattatására elég, nem az egészséges életmódhoz, egyre kevésbé jut pénz közlekedésre (amivel elérhető az egészségügyi ellátás) és a gyógyszerek kiváltására is. Külön kiemelendő, elkeserítő adat, hogy (szintén a KSH adatai szerint) a gyermekét egyedül nevelők, és a 3, vagy több gyermekkel rendelkezők között a szegénységi arány 2013-ban meghaladta a 34 %-ot.

A szükséges egészségügyi kiadások nagyságrendjének megállapításához hazai tapasztalatok nélkül jó kiindulópont lehetne például a nemzetközi gyakorlat. A 2012-es adatokat áttekintve megállapítható, hogy nemcsak azért jut kevesebb az egészségügyre, mert alacsonyabb a hazai GDP – magából a GDP-ből is arányaiban is jóval kevesebbet költünk egészségügyre, mint a térségünkben lévő, hasonlóan fejlett országok:

A közkiadások hazai arányának a nemzetközi átlagtól történő elmaradása valójában azt jelenti, hogy a központi magyar egészségügyi kiadások csak mennyiségben és minőségben is hiányos, több szektorban elégtelen egészségügyi ellátást képesek fenntartani és finanszírozni. Ezzel a problémával naponta találkozhatnak a magyar egészségügyet igénybe vevők is - bár általában nem rendszerhibának, hanem eseti problémáknak élik meg - már akik a rendszerbe épített akadályok és egyéb korlátok miatt egyáltalán hozzájutnak az ellátáshoz.

 Így állhat elő az a helyzet, hogy a döntéshozók az egészségügyi ellátás konszolidációjaként az egészségügyi szolgáltatók által felhalmozott, és az évtizedek óta torz finanszírozás mellett állandóan újratermelődő tartozásokat kívánják egyszer s mindenkorra felszámolni. A választott módszer igazi hungarikum: egyszerű fejkvótára való áttérés, intézményi összevonások, kapacitás-korrekciók és ebből fakadóan költség-hatékony, és gazdaságos üzemeltetés. Sem a források újraosztása, sem a kapacitások újraosztása nem fog azonban megoldani semmit, legfeljebb végleg destabilizálja a ma sem túl rózsás helyzetet.

Napjainkban már mindenki, aki megteheti (és szerencséjére nem túl drága kezelésre van szüksége), az a magán egészségügy szférájába menekül az állami rendszer kiszámíthatatlanságából. A magyar magánellátási rendszer azonban jelenleg nem önálló, minden feladat ellátásra képes szektor, sokkal inkább az állami rendszer jeles tagjainak szürke pénzbeszedő VIP zónája. A sajátos üzemmódban működő magán-egészségügy viszont pont azokat a fizetőképes betegeket téríti el az állami ellátástól, akik az általuk eddig ott kifizetett hálapénzen keresztül az állami egészségügyben dolgozók jelentős részének valódi fenntartói voltak. A magyar lakosság nagy része azonban képtelen volna megfizetni a magán-egészségügyi ellátás költségeit, más lehetőség hiányában tehát az egyre kókadtabb állami rendszerbe kényszerül, folyamatosan szembesülve az ellátás esetlegességével, és nehezített elérésével.

            Az egészségügy tervezett átalakítása az eddig kiszivárogtatott módszerekkel, és elképzelésekkel a jelenleg égető szerkezeti és működési problémákat bizonyosan nem oldja meg, sőt újabb problémák önálló forrása lesz. A tervezett beavatkozások viszont alapvetően érinthetik, rombolhatják a hazai egészségügyi ellátó rendszer már igencsak ingatag szakmai szerkezetét, és ebből fakadóan működését is. A tervezett átalakítás során a növekvő szakember hiány csökkentésére nem az évtizedek óta húzódó hálapénzrendszer megszüntetése a válasz (hiszen a bérrendezés költségvetési forrásokat igényelne), hanem a meglévő erőforrásokat koncentrálja kiemelt központokba, magára hagyva az ország számos zónájának lakosságát. E koncentráció elkerülhetetlen következménye lesz az ellátottak egy jelentős csoportjánál a térbeli és időbeli elérhetőség további romlása is – melyeken szintén csak további források biztosításával lehetne részben segíteni. De elkerülhetetlen az a következtetés is, hogy a következő hónapokban az állampolgárok növekvő hányada teljesen ki is esik az egészségügyi ellátásból – egyszerűen azért, mert nem, vagy csak későn képes eljutni a számára "kijelölt" egészségügyi ellátórendszerbe. A magyar egészségügyi ellátás persze nem szűnik meg, csak átalakul egy olyan elemekre bomlott rendszerré, mely eszközök és struktúra híján nem képes, és valójában nem is kíván mindenki számára megfelelő ellátást nyújtani. Egy egységes, igazságos megosztásra épülő, országos kiterjesztésű egészségügyi rendszer működtetésénél nem lehet az egyedüli cél a mindenáron való költséghatékonyság. A költséghatékonysági fétis logikájából kiindulva ugyanis akár egy kórház is elégséges lehetne egy tízmilliós országnak, lehetőleg valamilyen félreeső helyen, ahova egy kanyargós és veszélyes ösvényen hosszú tömött sorokban zarándokolhatnának a betegek – és legalább egy lesz, aki odaér… de a helikopterrel érkezők ellátása gyors és kényelmes.