Civil Női Kormány

Bemutatkozó Prezi

https://prezi.com/bs6wpqrfqnye/civil-noi-kormany/

Az egészségügy átalakításához

Megjelent a CNK Facebook oldalán 2015.02.06.-07.

"A végén csak egy maradhat. És az nem te leszel."

idézet a Hegylakó c. filmből

Nehéz telünk van. Hol a gonosz mínuszok, hol a lucsok, hol pedig a szürke köd mindenfelé. Kicsit felülemelkedve a hétköznapokon, történelmi távlatból nézve a helyzetet, még alig vagyunk túl a tervezett net-adó okozta felháborodáson, és a január elsején ripsz-ropsz bevezetett útdíj rendszer első megpróbáltatásain. Még azt sem tudjuk, hogy milyen következményei lesznek a beharangozott márciusi változtatásoknak – a szociális rendszer átalakításának, a boltok vasárnapi zárva tartásának – de már a nyakunkba kapjuk a hazai egészségügyi rendszer x+1 reformját. Érdemes néhány szót vesztegetni arra, milyen reform előtt is állunk:

A folyamatban lévő változtatások kiindulási pontja egy olyan feltételezés, mely a jelenlegi helyzet – fogalmazzunk finoman – sajátos értelmezéséből indul ki: az egészségügyre szánt keretösszeg összességében elégséges, egyetlen probléma van csak, ezen összeg elosztása. Ennek következtében az egészségügyi ellátásban tervezett változtatások döntő része egyetlen egy dologról szól – a költségvetésről. Hasonló a gondolatmenet a szociális rendszer reformjához, ahol az állam az önkormányzathoz delegál ellátási feladatokat források nélkül, és a közmunkaprogrammal megoldottnak tekinti a munkanélküliek ellátását

Arról már régen nem folyik vita, hogy mi is lenne a magyar egészségügyi rendszer valós célja és feladata, másutt a világban léteznek elvont célkitűzések is: az egészségügyi ráfordítások korlátok között való tartása mellett a szükségletekhez illesztett ellátás, a hozzáférhetőség, a vertikális és horizontális esélyegyenlőség megteremtése és fenntartása is a célok közé tartozik.

Nálunk sokkal egyszerűbb a cél: a tervezett reform csak az aktuálisan egészségügyi kiadásokra delegált – a nemzetközi szinttől amúgy jelentősen elmaradó arányú – ráfordítás korlátainak kíván megfelelni. Magyarországon az egészségügyi ellátás szerkezete, működése, és az egészségügyre fordított kiadások nagysága és megoszlása az elmúlt néhány évben alapvető, akár drámainak is mondható, de alig tudatosodó változáson ment át. A köznyelvben még társadalombiztosításról beszélünk - pedig a magyar egészségügy nem más, mint a szocializmus idején kialakított vázra felépített, a rendszerváltás után az egészségbiztosítási rendszer felé elkalandozó, de ma már ismét egyértelműen állami rendszer. Azaz világosan és egyértelműen állami egészségügyi ellátási rendszerről kellene beszélnünk.

Egy biztosítási közösség vezető intézménye köteles lenne elszámolni a tagok felé, mire is költötte a beszedett pénzeket, az elosztás megfelelt-e a jogos szükségleteknek és az igazságosságnak. Nos, ez persze nem könnyű feladat. A beszedett pénzeket nem lehet csak úgy fejkvóta alapján visszaosztani, egy-egy terület lakosainak a számából villámgyorsan kiszámolni. A magyar egészségügy szerkezete sem teszi könnyűvé a helyzetet: igen eltérőek az elmúlt évtizedekben kialakított ellátási területek, ahol sok a rászoruló, kevés a kórház, másutt meg látszólag hegyekben állnak a kórházak, és alig lézeng egy-ellátásra váró.  Ha egy szegény, és beteg terület minden tagja annyi fejpénzt kap ellátásra, mint amennyi az országos átlag alapján nekik járna, úgy e terület betegeinek lényegesen kevesebb ellátási pénzük lenne, mint a szerencsésebb-egészségesebb vidékek lakóinak. Egy biztosítás-alapú rendszerben valamiképpen lehet reklamálni, ha nem stimmelnek a támogatási megoszlások, egy állami rendszerben mindezt sokkal nehezebb megtenni.

Az azért világosan látható, hogy hosszú évek óta valami nagyon nincsen rendben a magyar egészségügy háza táján. Míg a kétezres évek elején a magán ráfordítások részesedése az egészségügyi ellátás során 30% körül mozgott, a 2010-es évet követően ez az arány gyorsan 37 – 38 %-ra növekedett. Ez egyben a valós forrása és magyarázata a „jobban teljesítő” hazai egészségügyi kiadások nemzetközi statisztikákban is fel-felbukkanó GDP arányos 1%-nyi növekedésének – merthogy a közkiadások napjainkra a 2000.év szintjére csökkentek vissza. Bár első ránézésre 1 % nem jelent túl sokat, fontos kiemelni: a magyar GDP 1 %-a 2013-ban 293 Mrd Ft (!) volt, ami a gyógyító-megelőző ellátásokra fordított 2013-as források 35%-a …

Az egészségügyi kiadásokba zsúfolt feladatok és pénzek közül leginkább a gyógyító – megelőző ellátásokat (háziorvosi, járó és fekvőbeteg ellátás, mentő szolgálat, diagnosztika) és a gyógyszerkiadásokat érezzük meg közvetlenül a „bőrünkön”, ezen ellátások mennyisége és minősége az, amit a hétköznapokban leginkább érzékelhetünk, és egészségügyi ellátásnak nevezünk. Ezen kiadások reál értéken 2013-ban a 2002-es év színvonalát érték el – egy egészen más gazdasági, szociális és egészségügyi helyzetben, és szerkezetben. Az egészségügyi szerkezet csonkolása lassan több évtizede tart, az elmúlt évekből kiemelendő a Molnár féle egészségügyi reform, mely jelentős ágyszám és kórház-leépítést jelentett a fekvőbeteg ellátásban, míg a Szócska nevéhez fűződő átalakítás az újabb ágyszám csökkentés és diszkrét kórház leépítés mellett az ellátási területekben és az ellátási logisztikában is jelentős változást hozott. A legfőbb közös jellemző, hogy e változások felülről vezéreltek, és papírokra optimalizáltak, lásd például a napjainkban érvényes ellátási kötelezettség kiosztásokat, melyben egy-egy kijelölt szakrendelés vagy kórházi osztály akár 100 kilométeren túli távolságra eshet a beteg lakhelyétől.

A megváltozott szerkezetű egészségügyről és annak működéséről az elmúlt évek során egészen más képe alakult ki a döntéshozóknak, a rendszerben dolgozóknak és magának a "célcsoportnak", azaz az egészségügyi szolgáltatást igénybe vevő állampolgároknak, akik egyre kevésbé „megrendelők”, és egyre inkább „alamizsna-osztásban” részesülők. 

Mindeközben a döntést hozók egyik legfőbb elvárása, hogy az egészségügyre fordított kiadások ne növekedjenek jelentősen. Ezt, a lassan kőbe vésettnek hirdetett axiómát az alapozhatja meg, hogy a mai napig nem sikerült meghatározni a magyar egészségügyi ellátás valós céljait, és ennek alapján nem sikerült kiosztani a feladatokat, és legalábbis felvázolni az ehhez leginkább megfelelő ellátó - szerkezetet sem. Ezek nélkül pedig igencsak nehéz kiszámítani, pontosan mennyi forrásra is lenne szükség egy ország lakosságának egészségügyi ellátásához, és szintén nehéz kimutatni, hogy e források korlátozása milyen következményekkel is jár a lakosság egészére, illetve egyes csoportjaira. Bonyolítja a képet – már ha valaki számolni szeret – hogy egy szociális problémákkal küzdő társadalom egészségügyi szükségletei milyen módon változnak akár viszonylag rövid idő alatt is, hisz a „szegénység megbetegít”. Márpedig Magyarországon a KSH szerényen kezelt adatai szerint is növekedett a szegénység az elmúlt 10 évben, és bővül a súlyos deprivációval fenyegetettek száma is.

Ez viszont azt is jelenti, hogy az életkörülmények romlásával párhuzamosan az egészségügyi állapot is romlik: a szűkös viszonyok között megvásárolható élelmiszer csak a korgó has elhallgattatására elég, nem az egészséges életmódhoz, egyre kevésbé jut pénz közlekedésre (amivel elérhető az egészségügyi ellátás) és a gyógyszerek kiváltására is. Külön kiemelendő, elkeserítő adat, hogy (szintén a KSH adatai szerint) a gyermekét egyedül nevelők, és a 3, vagy több gyermekkel rendelkezők között a szegénységi arány 2013-ban meghaladta a 34 %-ot.

A szükséges egészségügyi kiadások nagyságrendjének megállapításához hazai tapasztalatok nélkül jó kiindulópont lehetne például a nemzetközi gyakorlat. A 2012-es adatokat áttekintve megállapítható, hogy nemcsak azért jut kevesebb az egészségügyre, mert alacsonyabb a hazai GDP – magából a GDP-ből is arányaiban is jóval kevesebbet költünk egészségügyre, mint a térségünkben lévő, hasonlóan fejlett országok:

A közkiadások hazai arányának a nemzetközi átlagtól történő elmaradása valójában azt jelenti, hogy a központi magyar egészségügyi kiadások csak mennyiségben és minőségben is hiányos, több szektorban elégtelen egészségügyi ellátást képesek fenntartani és finanszírozni. Ezzel a problémával naponta találkozhatnak a magyar egészségügyet igénybe vevők is - bár általában nem rendszerhibának, hanem eseti problémáknak élik meg - már akik a rendszerbe épített akadályok és egyéb korlátok miatt egyáltalán hozzájutnak az ellátáshoz.

 Így állhat elő az a helyzet, hogy a döntéshozók az egészségügyi ellátás konszolidációjaként az egészségügyi szolgáltatók által felhalmozott, és az évtizedek óta torz finanszírozás mellett állandóan újratermelődő tartozásokat kívánják egyszer s mindenkorra felszámolni. A választott módszer igazi hungarikum: egyszerű fejkvótára való áttérés, intézményi összevonások, kapacitás-korrekciók és ebből fakadóan költség-hatékony, és gazdaságos üzemeltetés. Sem a források újraosztása, sem a kapacitások újraosztása nem fog azonban megoldani semmit, legfeljebb végleg destabilizálja a ma sem túl rózsás helyzetet.

Napjainkban már mindenki, aki megteheti (és szerencséjére nem túl drága kezelésre van szüksége), az a magán egészségügy szférájába menekül az állami rendszer kiszámíthatatlanságából. A magyar magánellátási rendszer azonban jelenleg nem önálló, minden feladat ellátásra képes szektor, sokkal inkább az állami rendszer jeles tagjainak szürke pénzbeszedő VIP zónája. A sajátos üzemmódban működő magán-egészségügy viszont pont azokat a fizetőképes betegeket téríti el az állami ellátástól, akik az általuk eddig ott kifizetett hálapénzen keresztül az állami egészségügyben dolgozók jelentős részének valódi fenntartói voltak. A magyar lakosság nagy része azonban képtelen volna megfizetni a magán-egészségügyi ellátás költségeit, más lehetőség hiányában tehát az egyre kókadtabb állami rendszerbe kényszerül, folyamatosan szembesülve az ellátás esetlegességével, és nehezített elérésével.

            Az egészségügy tervezett átalakítása az eddig kiszivárogtatott módszerekkel, és elképzelésekkel a jelenleg égető szerkezeti és működési problémákat bizonyosan nem oldja meg, sőt újabb problémák önálló forrása lesz. A tervezett beavatkozások viszont alapvetően érinthetik, rombolhatják a hazai egészségügyi ellátó rendszer már igencsak ingatag szakmai szerkezetét, és ebből fakadóan működését is. A tervezett átalakítás során a növekvő szakember hiány csökkentésére nem az évtizedek óta húzódó hálapénzrendszer megszüntetése a válasz (hiszen a bérrendezés költségvetési forrásokat igényelne), hanem a meglévő erőforrásokat koncentrálja kiemelt központokba, magára hagyva az ország számos zónájának lakosságát. E koncentráció elkerülhetetlen következménye lesz az ellátottak egy jelentős csoportjánál a térbeli és időbeli elérhetőség további romlása is – melyeken szintén csak további források biztosításával lehetne részben segíteni. De elkerülhetetlen az a következtetés is, hogy a következő hónapokban az állampolgárok növekvő hányada teljesen ki is esik az egészségügyi ellátásból – egyszerűen azért, mert nem, vagy csak későn képes eljutni a számára "kijelölt" egészségügyi ellátórendszerbe. A magyar egészségügyi ellátás persze nem szűnik meg, csak átalakul egy olyan elemekre bomlott rendszerré, mely eszközök és struktúra híján nem képes, és valójában nem is kíván mindenki számára megfelelő ellátást nyújtani. Egy egységes, igazságos megosztásra épülő, országos kiterjesztésű egészségügyi rendszer működtetésénél nem lehet az egyedüli cél a mindenáron való költséghatékonyság. A költséghatékonysági fétis logikájából kiindulva ugyanis akár egy kórház is elégséges lehetne egy tízmilliós országnak, lehetőleg valamilyen félreeső helyen, ahova egy kanyargós és veszélyes ösvényen hosszú tömött sorokban zarándokolhatnának a betegek – és legalább egy lesz, aki odaér… de a helikopterrel érkezők ellátása gyors és kényelmes.