Fiam is van, lányom is, mindketten a csodás kamasz éveikben, így bőven sikerült már tapasztalatokat gyűjtenem arról, hogy milyen is egyenjogúként, egyenrangúként, nem fiú- és lányskatulyákba szorítva terelgetni a gyerekeket.
Egyszerűen: folyamatos szélmalomharc, széllel szemben pisilés.
Még egész kicsi a gyerek, amikor a nem is túl harcos feminista, egyszerűen csak magát európai gondolkodásúnak tartó szülő megéli az első konfliktusait rokonokkal, barátokkal. Mert bizony a szülő – jelen esetben anya – kedvesen, békésen, de azért rászól a kedves látogatókra, hogy ne mondják a gyerekeknek, hogy „egy kislánynak nem lehet ilyen piszkos a ruhája”, és azt se, hogy „na de te fiú vagy, csak ne fogsz sírni?", és később azt se, hogy „milyen aranyos kislány vagy, hogy segítesz anyának, milyen jó feleség lesz belőled”, és azt se, hogy „milyen erős vagy már, hogy le tudsz nyomni szkanderben, ez kell egy férfinak”. A kedves rokonok és barátok meg nem is értik, hogy mi a bajod, hiszen ő megdicsérte a gyereket, és téged, kedves szülő, téged néznek furcsán, amikor a hetvenen felüli nagymamának próbálod elmagyarázni, hogy miért ne sírhatna a fiú, és hogy nem csak a lányoknak kell vigyázniuk a ruhájukra. És bizony az anya egyre cudarabbul érzi magát, de azért ugrik minden „fiú létedre", és „lány létedre” kezdetű mondatra.
Aztán eljönnek az első óvodai napok, és jönnek az újabb élmények. A lánygyermek, aki három évesen vígan tanulmányozta és nyomkodta a földön tekergő gilisztát, hamar „megtanulja” az oviban, hogy ha ilyen rondaságot lát, akkor bizony visítania kell. És a fiúgyermek kihajítja az ágyából az összes szőrállatot, mert az olyan lányos. És jönnek a beszélgetések az óvónőkkel, akik elmesélik, hogy a lánygyermek egy kisautót választott az adventi ajándékkosárból, de ők megkérték, hogy cserélje ki egy babára, mert az való a lányoknak és bambán néznek rád, amikor megkérdezed, hogy szerintük hány anyuka jön autóval a gyerekért, mert akkor az sem való a lányoknak, igaz, már nagyok. És megint itt a konfliktus, mert az óvónő nem érti, hogy miről beszélsz, csak elkönyvel, hogy te vagy kekeckedő. Az iskolából pedig hazajönnek az első szőke nős viccek, a fogadóórán a fiúgyermeket dicsérik, mert okos, a lányt meg azért, mert szépen ír. Véletlenül sem fordítva.
Eközben te, anya, szülő próbálod újra és újra elmondani, hogy nem fiú-vagy lánykérdés az, hogy szépen beszéljenek, hogy kedvesek legyenek, ahogy az sem, hogy ki viszi ki a szemetet, ki terít meg, tereget, mosogat, vagy ki ad enni a kutyának. Elmagyarázod, hogy miért rosszak azok a reklámok, amikben a nők legnagyobb boldogsága a fényesre suvickolt vécé, a ropogósra mosott ruha, meg az ínycsiklandó vacsora, a férfi pedig attól lesz kafa, ha angyalok szaglásszák a hónalját, vagy hogy autót vezet: de ha véletlenül mosogat, akkor kriplinek ábrázolják. És akárhányszor – filmben, könyvben, hétköznapi történetben – szembejön a szexizmus, a sztereotípia, vagy az előítélet, már mantrázod is, hogy mindezek miért rosszak és károsak.
És már annyiszor elmondtad, hogy hagynád az egészet a fenébe, de aztán mégis kiderül, hogy az egész nem volt hiábavaló, mert a fiúgyermek – legalábbis otthon – úgy mesél szőkés viccet, hogy „a szőke ember…”, és nem azért nyávog, ha takarítani kell, mert az lányoknak való, hanem mert utál takarítani. És már ő mondja neked, hogy „látod, anya, ebben a reklámban egy férfi mos.” :-)
Andrea
