Civil Női Kormány: Kórházi ágyak száma Magyarországon

A kórházi ágyak száma egy egészségügyi rendszer leírásában viszonylag könnyen értelmezhető és számszerűsíthető. Ez nagy előny egy olyan szektor tevékenységének az értékelésénél, melynél viszonylag kevés áttekintő adat áll rendelkezésre. A kórházi ágyak száma azonban könnyen számszerűsíthető, és mindenféle mutató is számolható belőle – azonban ezek értelmezésénél könnyen tévedhetünk is: az egészségügyi kapacitások ipari szemlélete torz következtetéseket eredményezhet. Ennek legjobb példája az ágyak kihasználtságának vizsgálata, egy éves átlagszám nem tükrözhet minden okot: a szezonális és területi igénybeli eltéréseket, az esetleges forráshiányt, a nyilvántartásban bekövetkezett változásokat, és a tényleges igényekhez mért teljesítést sem.

Ha csak a számszaki részt nézzük, a hazai aktív fekvőbeteg ellátásban a kórházi ágyak száma több, mint 18 ezerrel csökkent 2004 óta, míg ezen ágyak kihasználtsága 6%-al romlott. Alapvetően változott az egynapos esetek száma: több, mint négyszeresére nőtt, és az ápolások átlagos ideje is majdnem 5 napra csökkent. Azaz naptári napra vetítve az 5 napos munkahét kihasználásával elérhető 71,4% helyett a 2013-as 70,35 % ágykihasználtság egész jónak mondható. Viszont, ha belegondolunk, túl jó ez az adat: ezek szerint nincs tartalék a rendszerben, hisz minden munkanapon szinte 95 %-on üzemelnek az aktív ágyak, míg hétvégén – amikor aktív ellátás csak speciális esetekben van – kiürülnek a kórházak. Így értékelve ez a szám nem az aktív fekvőbeteg ellátásban meglévő tartalékokról, hanem az ellátandó betegekben lévő „tartalékokról” is szól, hiszen az egészségügy egyik sajátossága, hogy egyes betegségcsoportok tünetei szezonálisan, időjárástól is függően erősödnek. Ezeken a „csúcsokon” viszont jelentős kapacitáshiány keletkezhet. A tervezett beavatkozások külön kezelésével a szezonális ingadozások változó terheléseit kívánták kiegyenlíteni – az egyre növekvő várólisták viszont azt igazolják, hogy a jelenlegi kapacitások nem tudják kiszolgálni a felmerülő ellátási igényeket. Hírek szerint jelenleg majdnem 60 000 várakoznak kiemelt műtétekre – a mandulaműtéttől a csípőprotézisig. És e számban még nincs benne a járóbetegellátásban, és a diagnosztikában (CT,MR) várakozók száma. Aki teheti, a hosszú várakozás helyett a magánszektorba menekül ellátást keresve bajára – e nélkül a várólisták hossza a mostani felháborítóról botrányosra növekedne. A tervezett beavatkozások mintájára a szűk kapacitásokon (diagnosztika, egyes járó beteg ellátások) is bevezetett előjegyzési rendszer ugyan segíti a „drága” aktív fekvő betegellátás egyenletes terhelését – azonban az itt eltöltött „átfutási idő” visszafordíthatatlan folyamatokat eredményezhet egyes betegségek alakulásában: kedvező esetben csak drágább, és bonyolultabb beavatkozást igényelve a fekvőbeteg ellátásban.

Sokszor hivatkozási alap, hogy hazánkban a nemzetközi átlaghoz viszonyítva magas az aktív fekvőbeteg ágyak száma. Ez – szintén csak számszakilag megközelítve – igaz volt: 2010-ben az arányszám 13%-al volt magasabb, mint az európai átlag. Sajnos, a nemzetközi összehasonlítás ritkán teljes körű, így nem közkeletűek azok az adatok, hogy a diagnosztikus, és a terápiás egészségügyi berendezésekkel viszont olyan rosszul ellátott a hazai egészségügy, hogy a mienkhez hasonló számokat leginkább Dél Amerikában találunk. Az aktív fekvőbeteg ellátás jelentős része az egészségügynek – de igazából csak az egész rendszerrel együtt értelmezhető. A német egészségügyi rendszer nem attól lesz jobb a hazainál, hogy magasabb az aktív ágyak aránya, és a finn egészségügyi rendszer sem azért jobb, mert alacsonyabb aktív ágyszám aránnyal rendelkezik.

Az aktív ágyak száma önmagában nem tükrözi az egészségügyi rendszerben valójában a kórházaktól elvárt tevékenységet: ilyen például az elérhetőség, a földrajzi távolság. A gazdasági indokokkal létrehozott nagy centrumok csak akkor tudják jól, és emellett gazdaságosan végezni tevékenységüket, ha megfelelő a lakóhely közeli ellátás is. Ennek hiányában – bár mindig „nagyüzemben” működnek a centrumok – az egészségügy teljes rendszere nem fog hatékonyan működni. És itt a hatékonyságon nem gazdasági, pénzügyi hatékonyságot értek, hanem az egészségügyi rendszer igazi célját - a betegek ellátását, a lehető legnagyobb egészségnyereség elérését. És ebből a szempontból a hazai egészségügy rosszul teljesít, míg a várhatóan egészségben eltöltött évek számában az elmúlt 7 évben lassan megközelítettük az európai átlagot, a várható élettartamban nem történt jelentős változás, lemaradásunk állandósult. Sőt, a magyar nők várható élettartama az elmúlt pár évben alig változott, míg az európai átlag több, mint 2 évvel nőtt.

Az ellátás területi elve ugyan elszakadt a közigazgatási felosztástól, de a területi különbségek jelentősek. A hazai kórházak jelenlegi kapacitáskihasználtsága mögött elsődlegesen a hosszú idő óta fennálló forráshiány áll, mely már az ellátás minőségében is problémákat okoz.

Grafikonok:

Aktív fekvőbeteg ágyak számának alakulása Magyarországon: